Novella - Esély

Sziasztok! :)

Most még nem a plusz résszel jelentkezem "csak" egy  novellával. Remélem azért ennek is örültök, és értékelitek néhány kommenttel a művemet :) A pluszrész is hamarosan készen van, de nem mondok időpontot, hogy mikor rakom fel, mert nem tudnám betartani magamat ismerve. :D

Na nem rizsázok tovább, jó olvasást, kommenteket szeretnék kapni! :)

A Ti Rebbecátok :)

Néhány napja még teljes boldogságban éltem az életemet. A legnagyobb problémámnak az számított, ha nem találtam meg az egyik felsőm, vagy a barátom nem vette fel a telefont - ezzel némi aggodalmat keltve bennem. De három nappal ezelőtt, azon az utálatos hétfőn megváltozott minden. Mindössze három szó képes volt tönkretenni mindent. Az egész életem romba dőlt, a jövőm ködössé és sötétté vált, és pokolian rossz gondolatok keringtek az elmémben. Azon a reggelen még mit sem tudtam a tényről, hogy rákos vagyok.

Az egyik pillanatban még a barátom ölelésébe burkolóztam, a következő pillanatban, pedig éreztem, hogy megszédülök. Folyamatos köhögésbe kezdtem, pillanatok múlva szinte már fulladoztam. Egyre jobban elgyengültem, - és bár Olivér tartott - a talaj kicsúszott a lábaim alól, és a végtelen sötétségbe zuhantam. Azt már csak anyukám elmeséléséből tudom, hogy azonnal kórházba szállítottak, és 2 éjszakára is bent tartottak, hogy legyen elég idejük az orvosoknak elvégezni kismillió vizsgálatot. Miután felébredtem és a történteket tisztázták velem, halálra rémülve vártam az orvosomra, aki perceken belül belépett a szobámba a vizsgálataim eredményével. A doktor arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, de az egész lénye rosszat sugallt. Lomha léptekkel közelítette meg az ágyam, majd leült édesanyámmal és velem szembe. Hirtelen hangos sóhaj szakadt fel belőle, és ekkor már biztosra tudtam, hogy komoly baj van. A szememet csípte néhány előtörő könnycsepp, alig bírtam a nyomást, ami rám nehezedett, abban a pillanatban.

- Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a hírt, de az eredményei nem igazán biztatóak. Hanga, Önnek tüdőrákja van. - a kíméletlen igazság hallatán ledöbbentem. Rögtön apám jutott eszembe, őt is ez a szörnyű betegség vette el tőlem.

- Tüdőrák? - kérdeztem vissza halkan, erőtlenül. Az arcomon gyorsan folytak le a könnyeim, csendben sírtam, de amikor az orvos óvatosan bólogatott, felzokogtam és anya karjaiba bújtam. - Doktor úr, ez hogyan lehetséges? Nem is dohányzom, akkor miért? Biztos összecserélték a papírjaim valakiével! Én jól vagyok, semmi bajom! - magamból kikelve vádaskodtam és próbáltam meggyőzni magamat az egészségemről. 

- Hanga, nyugodjon meg kérem. Nagyon sajnálom, hogy ez történik, de nem szabad, hogy elhagyja magát! Erősnek kell maradnia.... - biztatóan beszél hozzám, de nem fogok fel semmit. Csak egy szó cseng a fülemben, rákos.

❀

Az élet azonban ezután sem állt meg, otthonról dolgoztam, takarítottam és találkoztam a barátaimmal. De az idő előrehaladtával a gyógyszerek egyre inkább korlátoztak a feladataim elvégzésében. Az életkedvem szinte egyenlő volt a nullával, de tűrtem a megpróbáltatásokat. Hullámokban jelentkeztek a tünetek, sokszor éreztem magam fáradtnak, de volt olyan, amikor jó kedvem volt, és úgy éreztem semmi bajom. Bár az utóbbi egyre ritkábban fordult elő.

A legnagyobb támaszt anyukám, Noémi és Olivér nyújtották. Először ők sem akarták elhinni a történteket, de most már azon van mindenki, hogy a legnagyobb támaszt nyújtsa nekem. Naponta minimum tízszer meghallgatom a gyógyulásra ösztönző monológjaikat, amik elképzelhetetlenül jól esnek.

A napok lassan haladtak, csak azt vettem észre, hogy minden napom szinte ugyan abból a tevékenységsorozatból áll. Felkelek, megreggelizek, a délelőttöm és a délutánom egy részét a kórházban töltöm, este pedig a szeretteimmel vagyok. A mai napom is hasonlóan telik, ma pontos elemzést kapok az orvosomtól a CT-m és a vérvizsgálatom eredményről.

- Hogy van Hanga? - jött be a kórterembe a középkorú doktor.

- Mint, egy rákos. - motyogtam kedvetlenül.

- Ne legyen ilyen negatív! Van egy jó hírem! 

- Igen? - csillantak fel a szemeim.

- Bizony, hosszas elemzések után, úgy gondolom, hogy egy sebészi beavatkozás lenne a legkézenfekvőbb megoldás az Ön esetében. A légzési értékei megfelelőek, a II. stádiumban van és a daganat nem-kissejtes. Van kockázat, de a kemoterápia és a sugárterápia itt nem lenne hatásos magánál. 

Még a műtét gondolatától is rosszul voltam, tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, ha még egyszer akarok normális életet élni. Féltem. Sőt rettegtem. Remegve nyúltam a mobilomért, írtam egy rövid üzenetet Olinak, hogy jöjjön be a kórterembe. Nem akartam egyedül meghozni egy ekkora döntést, bár a szívem mélyén tudtam mi a helyes, nem mertem kimondani. Kellett a legjobb barátom támogatása.

Az orvos egy pohár vizet tett le elém, amiből óvatos kortyokkal tüntettem el a folyadékot. Pillanatokkal később a legjobb barátom foglalt helyet mellettem, kezét az enyémre helyezte, és óvatosan simogatta a kézfejem, amivel elérte, hogy valamelyest megnyugodjak. Nem kellett sokat győzködnie, hogy belássam a műtéttel vannak a legjobb esélyeim. Eldöntöttem, eldöntöttük. Aláírtam a nyilatkozatot, és felírtak a műtétre várok listájára. Most már nincs visszaút, vagy meghalok, vagy küzdök az életért.

❀

- Ugye itt fogsz várni? - kérdeztem könnyes szemekkel Olit.

- Egy percre sem fogok elmozdulni innen. Tarts ki Hanga, túl leszünk ezen is! Szeretlek. - óvatos puszit adott a homlokomra, miközben a fülembe suttogta az utolsó szót. Halkan szipogott egyet, majd engedte, hogy betoljanak a műtőbe.

Engem nem hagyott nyugodni az utolsó szó, olyan érzelmesen hangzott. Lehet, hogy csak beképzelem a dolgokat, sőt biztos, hiszen Oli nem szerethetett belém. Talán jobb lenne, ha most nem ezen járna az eszem. Tudom, hogy ott ülnek a váróban a szeretteim, az elmémbe égette magát Nomi és anya könnyes szeme. Még emlékszem egy szúrásra, néhány hangfoszlányra, utána viszont elsötétült minden.

Egy szürke helyen voltam, hallottam a hangokat, de nem éreztem semmit. Ijesztő volt, amikor az orvos különböző éles eszközöket kért az asszisztensektől. Talán órák hosszat hallgattam a diskurálást, eddig semmi komplikáció nem volt.

De most nehezebben veszem a levegőt, és most is! Úgy érezem fogy a levegőm, hé nem kapok levegőt! Segítség! Doktor úr! Meg fogok halni, nincs több remény? Nem térek vissza a valóságba? Az nem lehet, azt mondta sikerülni fog! Mindenki elhitette velem, hogy újra boldogan élhetek! Ezután ne hagyjanak meghalni! Nem akarok meghalni, még élni akarok!

- Istenem, Hanga tartson ki! Adjon neki több levegőt! - kiáltott fel a doktor.

A levegőt úgy kapkodtam, mintha nem férne elég a tüdőmbe. Mintha valami meggátolná, hogy oda jusson. A fejembe lüktető fájdalom költözött. A körülöttem lévők szavai kissé egybefolytak, de hallottam, ahogy a gépek hangosan, gyorsan sípolnak. A mellkasom majd' szétfeszített, sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Túl nagy volt az oxigénhiány a tüdőmben. A fény előttem erősödött, de nem akartam elmenni, nem tehettem meg! Egyszerre szűnt meg szinte minden, úgy éreztem meghaltam. De egy távoli, ismerős hang szólalt meg,ami  hasonlított az Övéhez.

- Szeretlek Hanga, szükségem van Rád! 

Nagyot dobbant a szívem. Szeret. Másodszor mondta ki! Szüksége van rám.

Visszafordultam a sötétség felé, a csipogás lassult, a gépek elhalkultak, én pedig újra nem észleltem semmit. Most mi történt?

❀

Lassan nyitogattam a szemeimet, éreztem, hogy nagyon gyenge vagyok. Nehezen vettem levegőt, olyan volt, mintha valaki egy mázsányi súlyt helyezett volna a mellkasomra. Mindenféle csövek lógtak ki a testemből, mozdulni sem tudtam miattuk - nem mintha futkározni lett volna kedvem.

Éreztem a figyelő tekinteteket, óvatosan oldalra fordítom a fejem, anya és az orvosom volt csak a kórteremben. Komoly ábrázattal társalogtak valamiről, de amint észrevették, hogy felébredtem az ágyamhoz siettek.

- Hangám! Kislányom! Sikerült a műtét, egészséges vagy! - anya szeme sarkában könnyek gyöngyöztek, ziháltan vette a levegőt. Sajnos én nem tudtam mélyeket sóhajtani, így csak lecsuktam a szemem, és szabadjára engedtem a könnyeimet. 

- A műtét közben komplikációk léptek fel, de szerencsére sikerült idejében eltávolítani a daganatot. Az elkövetkezendő 2 hónap nagyon nehéz lesz Hanga, de ha sikeresen vesz minden akadályt, akkor utána visszatérhet a normális életéhez. Természetesen lesznek dolgok, amiket nem szabad csinálnia. Erről, majd egy listát kap. Szeretne beszélni a barátaival? 

- Igen! 

A következő pillanatban Noémi és Olivér léptek be a fertőtlenítő szagú szobába, barátságosan mosolyogtak, és megpróbálták elterelni a figyelmemet a fájdalmaimról. 

Egy rövid, de annál pihentetőbb alvás után jobban éreztem magam. Kellett egy kis idő, hogy felfedezzem Olivér mosolygós arcát. Miközben zöld szemeivel arcomat fürkészte, és halványan elmosolyodtam. Még mindig furdalta az oldalam a kíváncsiság a szavaival kapcsolatban, így szinte nem is gondolkodtam, egyből kiböktem, hogy mi nyomja a lelkem.

- Hogy értetted azt, hogy szeretsz?

Nem kaptam választ, a fiú hosszas hallgatásba burkolózott, majd továbbra is szótlanul felállt a székről és elhagyta a szobát. Nem értem, hogy miért viharzott ki a szobából, csak reménykedni mertem abban, hogy nem bántottam meg... 

❀

Idegesen doboltam a bal lábammal a padlón, tűkön ülve vártam, hogy az orvos belépjen a rendelőbe, és egészségesnek minősítsen. Legalábbis remélem, hogy ez fog történni és lezárhatom életem legrosszabb fejezetét. Anya, és a legjobb barátnőm most is itt vannak velem, úgy mint fél évvel ezelőtt. Egy valami azonban mindennél jobban zavar, ez pedig nem más, mint Olivér hiánya. Azóta szinte nem is beszéltünk, pedig nagy szükségem lett volna rá. 

- Jó reggelt! - lépett be a szobába a fehér köpenyes doki - Hát Hanga, ez az idő is eljött, újra visszatérhet a 'régi' életéhez. Itt van ebben a mappában minden tudnivaló, kérem olvassa el. Fél éven keresztül havonta kell, majd kontrollra jönnie. Azt hiszem ennyi lenne, gratulálok a gyógyulásához, vigyázzon magára! - mosolyodott el.

Kellett némi idő, mire megemésztettem a hallottakat. Végül széles mosollyal, hálálkodások közepette hagytam el a szenvedésem színterét, a kórházat. Az épület előtt szorosan megöleltem anyukámat, mikor elváltunk, meglepődve nézek magam elé. Ő állt előttem. Akihez kötődtem, akiben megbíztam, akiért bármit megtettem volna, akit szerettem. Semmi nem változott, kivéve egy aprócska tényt. Már nem barátként tekintek rá, hanem férfiként. A felismerés, hogy szerelmes vagyok Olivérbe, megijesztett.

Mikor észlelte, hogy megemésztettem a látványát, előhúzott a háta mögül egy vörös rózsát, és hozzám lépett. Anya mosolyogva figyelte az eseményeket, én csak pironkodva hajtottam le a fejem.

- Sajnálom, hogy elrohantam akkor, de tudnod kell, hogy az érzéseim elől rohantam. Szeretlek Hanga.

- Nehogy elájulj itt nekem! - nevettem fel, azután, pedig magamhoz öleltem. 

Közelebb hajoltam hozzá, de nem mertem semmit tenni. A fiú látva zavaromat, eltörölte a közöttünk lévő távolságot és puha csókot nyomott ajkaimra. Azt kívántam, bár örökké tartana ez a pillanat, de sajnos nem így lett. Homlokát az enyémnek támasztva hatalmasat sóhajtott. Úgy éreztem, abban a pillanatban egy újabb fejezet vette kezdetét, - amiben együtt képesek leszünk elfelejteni a sok rosszat - egy új része az életemnek, amit nem fog elrontani semmi. Könnyek szöktek a szemembe, suttogva ejtettem ki a fontos szavakat:

- Én is szeretlek!

(Hihetetlenül örülnék, ha leírnád a véleményed:) xx)