III. 8*

~ Rebecca:

Zokogva tűrtem, ahogyan a nyakamat puszilgatja, és vigyorogva figyeli a fájdalmas, meggyötört arcom.
Remegve fújtam ki a levegőt, amint a kezével a combomat markolászta. A combjaim összezártam, és a kezét eltoltam onnan. Ő csak gúnyosan felnevetett, és erőszakosan tárta szét a combjaim. A nadrágomat már rég leszaggatta rólam, egy szál bugyiban ültem, és remegve zokogtam a sarokban. A kezeimet összefontam magam előtt, és kétségbeesetten mormoltam Zayn nevét, mintha egy ima lenne. Amikor Denny a kezét a mellemre vezette, ijedten rugdosni kezdtem minden erőmmel. Ő mintha nem is csináltam volna semmit, erősebben tartott, és folytatta a tevékenységét, amit undorodva tűrtem. A szemem sarkából láttam valakit a bejáratnál, de a sötétben túl nehéz volt kivenni ki is az. Dennyt lelökte rólam, és ordítva a földhöz szorította a nyakánál fogva. Azonnal felismertem az illatot, és a - most ijesztő - hangot. Zayn volt az.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és remegve fújtam ki az eddig benntartott levegőmet. Mikor felnyitottam nehéz pilláim láttam a beszűrődő fényben, ahogy Zayn teljes erőből orrba vágja Dennyt.
A táskámat kerestem a szememmel, azt sajnos nem találtam, de az utcai lámpa fényében megcsillant a telefonom képernyője. Minden erőmet összegyűjtve kúsztam el a készülékig, először a rendőröket, majd a mentőket tárcsáztam. A telefont a földre dobtam, mikor befejeztem a segélykérő hívást, elhúztam a testem a még mindig verekedő fiúkhoz. Zayn karjára raktam a kezem, és egy kicsit eltoltam Dennytől. Értetlen arckifejezéssel bámult rám, de abbahagyta a verést, és lemászott a félájult fiúról.

- Ha még egyszer meglátlak Rebecca 500 méteres körzetében halálra verlek te rohadék kis pöcs!

Amint befejezte a mondatot, nagy léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot. Szorosan a karjaiba zárt, és az arcomat hintette be puszikkal. A nyakába fúrtam a fejem, hangosan zokogtam, és folyamatosan szorosabban bújtam hozzá, soha többé nem akartam elengedni őt. Kicsit elhúzódott, de én rögtön visszabújtam hozzá.

- Nyugodj meg Gyönyörűm, itt vagyok veled, vigyázok rád. Most már senki nem bánthat.

Kezével végigsimított a horzsolásos arcomon, és egy óvatos puszit nyomott ajkaimra. Már éppen elhajolt volna, amikor én mohón kaptam ajkai után, kicsit habozva de viszonozta a csókot. Egyáltalán nem zavart a fájdalom, ami a testem minden porcikájában jelen volt, csak az számított, hogy biztonságban vagyok. Megnyugodtam, mikor újra a karjaiba zárt. Messzebbről mentő és rendőrszirénát lehetett hallani, mire összerezzentem. Zayn végig nézett rajtam, gyorsan levette a pólóját, és rám adta, nehogy megfázzak. Hihetetlen milyen figyelmes még ilyen helyzetben is.

- Jobban vagy?

Csak egy remegő bólintásra futotta, élveztem a közelségét, és a teste melegét. Halk nyugtató szavakat suttogott a fülemhez közel, miközben egyik kezével a hátamat simogatta, a másikkal az átlagosnál is kuszább tincseimet rendezgette.

- Soha többé nem bánthat. Érted? Soha többé! Sem ő, sem bárki más!

Még erősebben szorított, könnycseppjeimet törölgette. Kibújt az ölelésemből, és az alsó ajkába harapva, figyelte a sebeimet. Mélyeket lélegzett, óvatosan felhúzta a pólóját rajtam, és a hasamon, és hátamon díszelgő foltokat, sérüléseket is megvizsgálta.

- Én hősöm! Szeretlek Malik. - erőtlenül suttogtam ajkainak, miközben egy nagyon halvány mosolyra görbítettem a még mindig vérző ajkaim.

Több autó parkolt le a romos épület előtt, jó néhány egyenruhás rontott be a tett színhelyére. Még tudtam, hogy közel sincs vége a mai napnak, de borzasztó gyengének éreztem magam. Amíg velem a mentősök foglalkoztak, addig Zayn a rendőrökkel beszélt, akik nem sokkal később felkaparták Dennyt a véres földről, a kezeit bilincsbe verték, és egy rendőrautóba tuszkolták. Nem sokkal később Zayn lépett mellém egy rendőrrel karöltve, aki együttérzően méregetett, majd leguggolt velem szemben.

- Ms. Dawson? Hogy érzi magát?
- Rosszul.
- Sajnálom, ami magával történt, de be kellene velem fáradnia az őrsre, és vallomást adnia.
- Nem lehetne holnap, Uram? - szólalt meg Zayn.
- De, ha a hölgy így látja jobbnak. Menjenek be mindenképpen a kórházba, és vigyázzon a Ms. Dawsonra!

Zayn a karjaiba vett, és óvatosan a hordágyra fektetett, minden mozdulatából féltés sugárzott. A kórházba vezető úton egyikünk sem beszélt. A tekintetéből mindent kiolvastam, amit hallani szerettem volna tőle. Kezét óvatosan arcomhoz érintette, mire felszisszentem, és az orvos is mérges pillantásokat küldött barátom felé. Valószínűleg az infúziómban volt valami nyugtató vagy altató, mert perceken belül lecsukódtak pilláim, és legközelebb már csak a kórházban ébredtem fel…

*

A fejem borzasztóan fájt, izomláz kínozta minden egyes testrészemet, szinte mozdulni sem tudtam, mikor felébredtem. Egy hangos sóhaj hagyta el ajkaim, nagyon lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy feltérképezhessem jelenlegi helyzetem. Mellettem Zayn gubbasztott az egyik fotelben, egy pokróc volt rajta, és halkan szuszogott. Akármennyire is furcsa, de még így is édesnek találtam. Egy aranyos mosoly bújt meg szája sarkában, biztosan valami szépet álmodhat.

Apró mozdulatokkal próbáltam arrébb helyezni testemet, de csak fájdalmas nyögések lettek belőle, ezek után már biztos voltam, hogy eltörhetett pár bordám is. A kezemet feljebb emeltem, és az éjjeliszekrény tetején kutattam, hátha ott van a telefonom. Hamarosan megtaláltam, és ellenőriztem az állapotát. Szerencsére nem totálkáros, de azt hiszem, be kell újítanom egy másikra. A névjegyzékből kikerestem barátnőm számát, muszáj valakivel beszélnem…

~ Lizzy:

Idegesen vártam a szobámban, hogy visszahívjon Zayn. Az óta a hívás óta le sem hunytam a szemem, féltem, hogy valami nagyon nagy baj történt. Ha Zayn ennyire ki van borulva, akkor már csak komoly dologról beszélhetünk. Nem tudok semmit, és ez a tudatlanság lassan felemészt. Félpercenként nyomogatom a telefonomat, bármiféle visszajelzést várok.
Csodának számít, mikor megcsörren a telefonom, kapkodva nyomok rá a zöld ikonra, és sietve emelem a fülemhez a készüléket.

- Ó Istenem Becca! Tegnap Zayn olyan idegesen hívott fel! Mondd, hogy minden rendben van! – hadartam egy szuszra, ami már egy fél napja nyomja a szívem.
- Szia Lizz! Sajnos nem szolgálhatok jó hírekkel. – mondta elhaló hangon.
- Könyörgöm Reb, ne ijesztgess, fél napja kivannak az idegeim! Mi történt?
- Ez nem igazán telefontéma, de muszáj tudnod, úgy érzem. Szóval, volt egy kis baj tegnap este. Nem is kicsi. Miután megérkeztem Liverpoolba, elraboltak, megvertek, és kis híján megerőszakoltak…

A telefon tehetetlenül esett ki a kezemből, eleredtek a könnyeim. Egyszerűen hihetetlen, hogy ilyeneken kell keresztül mennie. Az egészben a legbecsülendőbb, hogy még most is felhívott, hogy ne idegeskedjek…

- Lizzy, ott vagy?
- I-igen. Becca ez szörnyű! Hol vagy most? Zayn, hogy van? Ki volt az a rohadék, aki ilyet tett veled? És Hannah? – zúdítom rá az éppen engem foglalkoztató kérdések hadát.
- Kórházban vagyok, már ismerősként köszöntöm a helyet. Esküszöm nem is kellene innen kimozdulnom, valahogyan úgyis itt kötök ki, szinte minden adandó alkalommal. Zayn itt alszik mellettem, ő mentett meg a további szörnyűségektől. Megint nagyon hálás lehetek neki, mindig megment. Az a rohadék történetesen Denny Richards… És Hannah. Zayn anyukájánál van.
- Édes Istenem. Ez annyira hihetetlenül rossz. Még ma oda utazom.
- Nem szükséges Lizz, már jó kezekben vagyok.
- De én ragaszkodom hozzá!
- Rendben, legyen. Van kulcsod a házhoz, cuccolj le oda.
- Köszönöm. Nem is tudok mit mondani. Most már kösd magadhoz Zaynt, mert úgy néz ki ő az élő pajzsod! – nevettem fel halkan az utolsó mondatomon.
- Haha! Lehetséges. Azt hiszem, most leteszem, mert ébredezik az Uram. Légy jó, és óvatosabb, mint én! Vigyázz magadra! Szeretlek Lizzy! Puszi!
- Rendben, most már te is legyél sokkal óvatosabb! Én is, puszi! – tettem le a telefont, és egy fokkal nyugodtabban álltam neki a pakolásnak…

~ Rebecca: 

Csak halkan beszéltem, nehogy felébresszem Zaynt az édes álmából, de azt hiszem ezt a képességemet még fejlesztenem kell. Mocorogni kezdett, majd kócos hajába túrt, és egy ásítást elnyomva figyelte arcomat. Utáltam a tudatot, mely szerint tele vagyok színes foltokkal, tehetetlenül fekszek egy kórházi ágyban, miközben a kislányommal, és a vőlegényemmel is lehetnék. Mindez az én hibám, én okoztam magamnak a bajt. Ha nem rohanok el dacosan, nem utazok el, nem hagyom magára az alig másfél hónapos lányomat, akkor, mikor visszajövök, nem vernek össze. Most teljesen máshogy lehetne minden, ha akkor nem az eszemre hallgatok. De most már mindegy, a baj megtörtént, és akármekkorát is hibáztam, tanulnom kell ebből.

Gondolatmenetemnek véget vetett egy sötét hajú fiú, aki fölém hajolt, majd egy nagyon óvatos puszit nyomott a fejem búbjára. Én is viszonozni akartam a kedvességét, de mikor megmozdultam belém hasított a fájdalom, és nyögdécselve próbáltam megkeresni a legkényelmesebb pózt. Már, ha ez lehetséges ilyen helyzetben. Sürgősen fel akartam mérni a helyzetemet, szerettem volna felkelni, és egy frissítő zuhannyal lemosni magamról Denny mocskos érintéseit, illetve elmosni minden emléket erről az éjszakáról. Úgy tenni, mintha meg sem történt volna az elrablásom, és bűntudat nélkül a szeretteik körében élni.

Hy Sweets! :3

Remélem tetszett a fejezet, köszönöm a komikat az előzőhöz, ide is jól esne néhány vélemény. Nem tetszik a fejezet ismételten, de ez az én bajom... Mindegy is nem untatlak Titeket a bajaimmal, komizni nem felejtsetek el! :)
B.
xx