III. 4*

~ Rebecca:

- Patricia vagyok. Te pedig Zayn barátnője, igaz?
- Elnézést, de nem igazán ismerem Önt… - haraptam ajkamba, miközben félénken fürkésztem a nő arcát.
- Én Zayn édesanyja vagyok. És kérlek, tegeződjünk. – hajtotta le a fejét egy pillanatra, majd újra rám vezette tekintetét.

Nem akartam hinni a fülemnek. A döbbenet kiült az arcomra. Zayn soha nem mesélt sem a gyerekkoráról, sem a családjáról. Bár láttam néhány hasonló vonást a nő arcán, - például a mosolyuk nagyon hasonló volt – nem gondoltam volna, hogy ő Zayn anyja. Még percekkel később sem tudtam felfogni a nemrégen kapott információt, de az udvariasságom felül kerekedett a döbbentségemen. Szélesebbre tártam az ajtót, és beinvitáltam Patricia-t.

Helyet foglaltunk a kanapén, egymással szemben. Trisha a mellkasomon pihenő lányomra pillantott, aki halk, egyenletes szuszogásával biztosított róla, hogy elaludt. Egy halvány mosollyal fürkésztem a kis testet, majd újra a velem szemben ülő nőt néztem.

- Rebecca, igaz?
- Igen.
- Sajnálom, hogy csak így rátok rontottam. Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb időpontban érkeztem, de már nem bírtam. Szeretném látni a fiamat, és nem az újságokból megtudni, mi van vele. Szeretném megölelni, és bocsánatot kérni tőle. Annyira borzasztó, hogy már nem láttam lassan 7 éve…
- Én sajnálom. – csak ennyit voltam képes kinyögni. Hét év? Ennyi éve nem tartaná a kapcsolatot a fiával? Ez egyszerűen hihetetlen…– Nekem Zayn soha nem mesélt a múltjáról, és én nem is kérdezősködtem. Tényleg sajnálom, hogy ennyi év úgy ment el, hogy nem látták egymást. Tudja, nekem sem jó a kapcsolatom a szüleimmel. Az anyám New Yorkban él, legalábbis így tudom, apám pedig Londonban. Nem érdeklem őket, bár az anyám megpróbált kibékülni velem, de mindent elrontott újra…
- Rebecca, én nem is tudom, mit mondjak. Yaser is csak, azért nincs itt, mert nem képes megbocsátani Zaynnek, és túl makacs.
- És kicsoda is Yaser?
- Jaj, bocsánat. Yaser, Zayn apja. Sajnálom a veled történteket, én szeretném rendbe hozni a dolgokat, és szeretnélek Téged is megismerni. 7 évvel ezelőtt, azt hittem Zayn örökre a kicsapongó életmódját fogja folytatni, de most büszke vagyok rá.

- Remélem, egyszer Yaser is megbocsát Zaynnek. – sóhajtottam. – Ha nem baj, felviszem Hannah-t.
- Esetleg nem vihetném fel én, ezt a kis csöppséget? Annyira bántott, hogy azt is egy újságból kellett megtudnom, hogy nagymama lettem. – hajtotta le a fejét.
- Persze, hogy felviheted. Trisha ne bánkódj! Minden rendbe jön. – mosolyogtam rá biztatóan. – Azt hiszem Zayn nemsokára hazajön, és nem igazán hiszem, hogy örülne Neked. Mármint, ennyi év után… azt hiszem érted. Megbeszélném vele, hogy találkozzon veled.
- Értem. De én nem akarom, hogy bajod essen. Zayn nagyon agresszív tud lenni.
- Tudom, hogy milyen. Ismerem. De engem nem fog bántani.
- De kérlek, legyél nagyon óvatos! – simított végig a hátamon. – Annyira gyönyörű unokám van. Meg persze az édesanyja is az. Most olyan boldog vagyok. Hihetetlen, hogy te mit tettél Zaynért, tudom, hogy nehéz eset, de te mégis úgy szereted.
- Gyönyörű kislány, biztos. Zaynt szeretem, csak ennyi az egész.
- De boldoggá teszed a fiam, ami nekem nagyon sokat jelent.

Lentről kulcszörgést hallottam, majd egy halk ajtócsukódást. Hirtelen összeszorult a torkom, nem tudtam Zayn hogyan, fogja kezelni az édesanyját. Féltem, hogy ideges lesz, és inkább elrohan, minthogy normális hangnemben beszélgessen. Trishia óvatosan az ágyába fektette Hannah-t, pillantását rám szegezte.

- Előbb beszélek Zaynnel, addig maradj itt.
- Rendben.

Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, mikor leértem egyenesen Zayn karjaiba vetettem magam. Egy édes csókot kaptam a homlokomra, majd az orromra, végül a számra. Reméltem, hogy ilyen jó kedve marad, miután megtudja, hogy az édesanyja itt van, és szeretne mindent megbeszélni vele, ami az elmúlt 7 évben - főleg a közelmúltban – történt. Egy édes mosollyal fürkészte arcom, amiről igyekeztem eltüntetni a gondterheltséget. Ez meglehetősen nehéznek bizonyult, hiszen nagyon féltem a reakciójától.

- Baby, van valami baj? – simított végig az arcomon.
- Nincs baj, de valamit meg kell beszélnünk.
- Rendben. – sóhajtott kissé idegesen, miután lehuppant a kanapéra, és az ölébe húzott.
- Szeretném, ha nem lennél ideges. Ígérd meg! Kérlek.
- Ígérem.
- Becsszó?
- Igen Baby, de mi a baj? Bökd már ki! – nevetett fel rekedtesen.
- Szóval… itt van valaki, aki beszélni szeretne veled. Akármennyire titkolni akarod, én tudom, hogy ő fontos Neked. Csak egyet kérek. Vagyis kettőt. Ne haragudj rá, és beszéljétek meg a dolgokat.
- Ugye, nem az anyám van itt?
- De Zayn, ő.
- Én nem beszélek vele. – rázta a fejét makacsul.
- Én szeretném. – suttogtam a füle mellett, és egy puszit nyomtam a nyakán lévő érzékeny pontjára.

Idegesen fújta ki a levegőt, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Éreztem, ahogy izmai megfeszülnek körülöttem, tudtam, hogy fél. Arcára simítottam kezem, és egy gyors puszit nyomtam szájára, vagyis én úgy terveztem, de ő visszahúzott egy szenvedélyes csókra. Szorosabban ölelt, fejét a mellkasomra helyezte. Beletúrtam hajába, és élveztem illatát. Fejét feljebb emelte. Kétségbeesetten kapott az ajkaim után, és halkan a fülembe súgta, hogy mennyire fél. Lassan felálltam öléből, és felhúztam a kanapéról, fejét egyből a nyakamba temette. Leginkább egy elveszett kisgyerekre emlékeztetett, aki valami rosszat tett, és most várja a büntetését.

- Hidd el jobb lesz, ha megbeszélitek a dolgokat. Addig lehozom Hannah-t. Rendben? Zayn, ne félj!
- Mit tudsz te? Semmit! Ne mond nekem, hogy ne féljek! Lennél a helyemben megtudnád, hogy mit érzek most. De te ebből csak annyit veszel le, hogy az anyuka beszélget a kisfiával, holott sokkal többről van szó! Itt 7 év történéseit és sérelmeit kell megbeszélni. Mit nem értettél azon, hogy nem akarom látni az anyámat? Bassza meg. Utálom, hogy felhánytorgatod a múltam…

A szívem szakadt meg, tudtam igaza van, de nagyon megbántott. Testem megremegett, és meleg, sós folyadék homályosította el a látásomat. Zayn szinte azonnal rájött mit mondott, arca megenyhült, és lehajtott fejjel, lassan lépdelt felém. Én viszont növeltem a távolságot, inkább az emeletre rohantam, és becsaptam a hálószoba ajtaját. A kulcsot elfordítottam a zárban, a falnak támasztottam a hátam, és könnyekbe burkolózva csúsztam le, amíg a földre nem huppantam. Tudtam, hogy hirtelen felindulásból kiabált velem, de azt hiszem nem adtam rá okot...

Kikaptam a szekrényből egy pólót, és nadrágot, sietősen magamra rángattam a ruhadarabokat. Még néhány ruhát egy táskába dobáltam, a telefonommal, a fülhallgatómmal, és a töltőmmel együtt. Tisztában voltam vele, hogy semmit nem oldok meg a meneküléssel, de szükségem volt egy kis egyedüllétre. Sajnos túlságosan fájt, amit mondott. Lehet, hogy már belefáradtam néhány dologba, és érzékenyebben reagálok egy-egy bántó szóra. Egy pillanatig hezitáltam, hogy felkapjam-e a táskát, de aztán döntöttem.

*

~ Zayn:

Hogy lehettem ekkora balfasz? Nem tudom, hogy miért vágtam a fejéhez azokat a dolgokat, legszívesebben most visszapörgetném az időt, vagy visszaszívnám mindazt, amit mondtam. Egyáltalán nem érdemelte meg, amiket mondtam neki. Sajnos rajta csattant az ostor, pedig egyáltalán nem így akartam…
Hallottam, hogy hangos csattanással becsapódik az ajtó, én pedig csak a kanapén ülök még mindig. Tudtam, hogy most vagy elmenekül előlem, vagy nem enged be a szobába. Mindkettő lehetőség rossz. Nagyon rossz.

Sziasztok!

Jelentem eddig nagyon jól telik a nyaralásom, holnap végre fürdeni és napozni is elmegyek. :) Az éjszaka szinte semmit nem aludtam, gondolkoztam a blogon. Rájöttem annyi mindent szeretnék leírni még, hogy lehet nem lesz elég 3 évad xd. Na jó, ezt majd még meglátom. A rész remélem tetszett, de pls komizzatok egy kicsit többet! :D Nagyon jól esne jó sok komi, tegyétek szebbé a napom :3
Szeretlek Titeket :)
Kiss: Rebecca :))
xx