III. 5*

~ Patrisha:

Az ajtón keresztül is hallható volt a kiabálás lentről, mérgesen hallgattam a fiam szavait. Biztosan ideges lett, de nem kellett volna ilyeneket mondania, annak a lánynak, aki ennyire szereti. Egy hangos ajtócsapódás jelezte – gondolom – Rebecca érkezését. Halk szipogás szűrődött át a mellettem lévő szobából, a tekintetem Hannah-ra vezettem, majd kiléptem a szobából. Azt hiszem itt az idő, beszélnem kell mindkettőjükkel, nem hagyhatom, hogy tönkremenjen a kapcsolatuk Zayn hülyesége miatt.
Lesiettem a lépcsőn és a kanapén ülő fiamra pillantottam. Istenem, mennyit változott!

- Zayn…- suttogva ejtettem ki a fiam nevét, mire ő felkapta a fejét, és hosszú perceken keresztül méregetett.
- Mindent elcsesztem. Mindent.
- Nem! Beszélj vele!
-  Te se oktass. Még veled is beszélnem kell.
- Én megvárlak. Már 7 éve ezt teszem… Mentsd, ami menthető!
- Kö-köszönöm.

Mielőtt bármit is tehettünk volna, Rebecca egy táskával az oldalán jött le a nappaliba. Szomorú, és egyben dühös tekintetét Zaynébe fúrta, majd makacsul elkapta a fejét, és az előszobába lépve magára húzta a tornacipőjét. Visszalépett hozzám egy pillanatra, és a fülembe súgta, hogy vigyázzak Hannah-ra. Egy bólintással jeleztem, hogy eleget fogok tenni kérésének, és bár szívem szerint nem engedtem volna őt el, tudtam milyen érzései vannak most. Én is kerültem már ilyen helyzetbe, Zayn ezerszer bántott meg már kiskorában, ami egy anya számára is borzalmas, ráadásul ő nagyon instabil jelenleg érzelmileg. Vigyázni kellene, nehogy depresszióba essen, hiszen erre nagyobb esély van szülés után. Minden esetre én nem léphetek a fiam helyett, neki kell megbeszélnie ezt a barna hajú szépséggel...

~ Zayn:

music.

Tehetetlenül néztem, ahogy az előszobában pakolta a dolgait. Azonban mikor a kulcsa után nyúlt, mintha villám csapott volna belém, felpattantam a helyemről, és a testemmel elzártam az ajtót. Szorosan magamhoz szorítottam, és elsuttogtam neki néhány szívből jövő bocsánatkérő szót, tudtam, hogy nagyot hibáztam. Megérteném, ha most időt kérne, bár nagyon szomorú lennék. A fenébe is, nem hagyhatom, hogy elmenjen!

- Kérlek Zayn...- suttogta lehajtott fejjel.
- Nem! Könyörgöm ne menj el! Szükségem van rád! - az utolsó mondat kétségbeesetten hangzott, és csak jobban erősítette bennem az elhatározást.
A kérdés mégis az: Mire megyek ezzel nála?

Egy pillanatig még őrlődött, és csak remélni tudtam, hogy a jobb lehetőséget választja. De nem így lett. Hiába reménykedtem, eltolt az ajtó elől, és kilépett az udvarra. Gyors léptekkel értem el, elkaptam karját, és magam felé fordítva ajkaimat övéihez préseltem. Ujjaival végigszántotta sötét tincseimet, de egy váratlan pillanatban ellépett tőlem.

- Szeretsz?
- Ez nem kérdés. Te vagy a legjobb dolog az életemben.
- Zayn...kérlek beszélj Trisha-val, és vigyázzatok Hannah-ra. Most mennem kell.
- És mond mégis hova? Miért jó az Neked, hogy elrohansz a problémáid elől? De tudod mit? Menj! Rohanj ahova csak akarsz!

Azt hiszem most jött el a pillanat, mikor fejbe tudnám lőni magam. Miért nem tudom befogni a számat, és inkább bocsánatot kérni, amiért ilyen barom voltam? Soha nem fog megbocsátani, ha így folytatom. A fejével biccentett, majd ridegen pillantott rám. A táskáját megigazította a kezében, a mellkasa láthatóan emelkedett fel- és le. Tudtam, hogy megint a lelkébe gázoltam. Nincs mentségem a szavaimra, vagy a tetteimre...
Tekintetem a nyakláncára tévedt, amit még tőlem kapott. Nem tudom ez mit jelenthet számára.? Mikor észrevette, hogy figyelem, lehunyta szemeit, és ajkába harapott. De megcsókolnám most. Közelebb léptem hozzá, és fejemet a nyakába fúrtam, majd a fülébe suttogtam az egyetlen kérésemet.

- Ne menj el...

Néhány pillanatnyi habozás után elgyengült, gyönyörű arca vonásai ellágyultak, szeme is melegebben ragyogott, eltűnt a fagyos kékség belőle. Kezeimet a derekára csúsztattam, minél közelebb akartam érezni magamhoz. Ujjaim a nadrágzsebe felé kalandoztak, mire ő kicsit megremegett. A fagyos kékség hamarosan visszatért, és kitépte magát a kezeim közül. Már nem tehettem semmit a maradása érdekében...

*
~ Rebecca:

A vőlegényemmel folytatott viharos beszélgetés után, hosszú órákon keresztül őrlődtem, és töprengtem. Nem akartam elhinni amit mondott. Még mindig egy naiv lánynak tartottam magam, aki azt várja, hogy mindenféle kiengesztelési módszerrel próbálkozzanak nála. Vagy arra, hogy felébredjek ebből a rémálomból... 

Tényleg naiv vagyok. Egy pillanatra elhittem, hogy minden rendbe jöhet azonnal, hogy addig fog nyomozni utánam, amíg ki nem deríti hova mentem. Ez mind csak egy nagy tévedés, egy ábránd. Egy nagyon fájdalmas tévedés, hazug ábránd. De tévedni emberi dolog, azt hiszem. Vagy nincs igazam?

Nem számoltam a napokat, amit a barátnőmmel töltöttem Bradfordban, de éreztem az idő múlását. Hiányzott Ő. És hiányzott Hannah is. Az űr egyre csak nőtt bennem. Napról napra mélyebb szakadék tátongott a szívemen.

Nem hívott, még egy üzenetet sem küldött. Nem tudtam mi van vele, hogy hogyan érez most,de minden esetre rosszul esett. Féltem, hogy elveszítem, de ha most megbocsátok neki szinte azonnal újra rajtam fogja levezetni a dühét...
Üres, semmitmondó tekintettel figyeltem a körülöttem járókat. Hallottam, hogy Lizy szólongat, de egyszerűen nem tudtam rá figyelni. A hangok elhalkultak, és a róla szólógondolataim ezrével támadták meg az elmémet. Képek villantak be, emlékek, melyek könnyeket akartak kicsalni a szememből. De ezt nem engedhettem. Erősnek kell maradnom.

Általában amikor Lizy megkérdezi, mi bánt, hamis mosolyra görbülnek ajkaim, és elmotyogok egy "Csak fáradt vagyok."- ot. Tudja nagyon jól mi a bajom, de nem akarok róla beszélni. Ez azt hiszem érthető. Nem akarom, hogy ennél is jobban aggódjon. El akarom felejteni az emlékeket, a szavakat, - amik elhagyták a tökéletes ajkait - , hogy minél előbb megbocsáthassak neki. Én tényleg próbálkozom, minél előbb el akarom felejteni a bántást, de ez sajnos nem megy egyik percről a másikra.

Felmentem az emeletre a régi otthonunkban. Azt hiszem jól jött, hogy nem adtuk el ezt a házat, most jó hasznát veszem. A hálószoba ajtaja és az ajtófélfa között kis rés engedett belátást a kedvenc helyiségemre. A fehér, szépen kidolgozott ajtó halkan megnyikordul, mikor szélesebbre tárom. Végigvezetem a szememet minden egyes bútoron. Mennyi emlék köt ide. Tekintetem automatikusan az ágyon időzik, ahol sok forró éjszakát töltöttünk egymással. A képek újra előttem voltak, szemeim megnedvesedtek. Szerettem itt lenni. Igaz már réges-régen nem jártam itt, még is a sok kellemes emlék megmosolyogtat, és talán még nyugalomra is lelhetek itt még ha csak pár órára is. Talán még azt a maró fájdalmat sem érzem olyan erősen, mint az elmúlt napokban.

Belepillantva a tükörbe, nem azt láttam, amit akartam. Nem sokkal ezelőtt egy boldog, kiegyensúlyozott lány tekintett rám vissza, most viszont ennek a teljes ellentétét figyelhettem meg. A szemem alatt karikák éktelenkedtek, kék szemeim fagyosan meredtek a tükörképemre. Bevörösödött a szemem a látványra, egyre jobban elkeseredtem. Halkan szipogtam, majd kinyitottam a fürdőszobaszekrényt. Egy kisebb üveg díszelgett csak a polcon, melyből a csuklómra spricceltem néhányszor. Megérezve a férfias illatot, szívem összeszorult. Hiányzott. Borzalmas volt nélküle ez a pár nap, hiszen ő már az életem része. Boldog vagyok vele, szeretem, és minél előbb szeretnék megbocsátani neki. Tudatni akarom vele újra és újra, hogy ő a világom középpontja, a legtökéletesebb férfi, akit magam mellett el tudnék képzelni örökre...
Továbbra is a szívemre fogok hallgatni, de nem fogom hagyni, hogy a rózsaszín köd, - amely néha elhomályosítja az elmémet, amikor vele vagyok - teljességgel befolyásoljon.

Lizytől elköszöntem, és talán kicsit nyugodtabban vágtam neki a hazaútnak. A vonaton sokáig kellett ülőhelyet keresnem, de szerencsére találtam egy üres fülkét, amit azonnal el is foglaltam. A fülembe dugtam a fülhallgatómat, és a fejemet az ülésnek döntve élveztem a fülembe dübörgő zene ritmusait. Néhány soron elgondolkoztam, Christina Aguilera számai tökéletesen passzoltak a hangulatomhoz, pontosan leírták az érzéseim. A dallam magával ragadott, és elvitt egy másik világba, ahol egyszerűbb minden. Nincs senki, aki bármit is tönkretehetne, csak én és a zene létezik. Ennél jobbat elképzelni sem tudnék. Vagy talán mégis. Zayn közelében lenni a világ legjobb dolga, ehhez kétség nem férhet.
De a szerelmet hasonlíthatnám a zenéhez. A szívem eszeveszett dobogása, hasonlít a dübörgő ritmusra, a szenvedélyes szerelem, jelenti az érzéseket. A gesztusok, és szavak alkotják a sorokat, és néha még egy duó is létrejöhet, mikor szorosan egymáshoz simulva érezzük a másik hasonlóan szapora szívverését. Vagyis az igazi szerelem is egyfajta zene, mégpedig talán a legcsodálatosabb a világon.

Hali babók! :)

Azt hiszem a mai napom egész jó volt, az arcom egy kicsit leégett, de azt hiszem egész jó bírom. Elég meleg van, ami feszegeti a tűrési határom, de mivel elvileg ma jön valami enyhülés, ezért türelmesebb vagyok egy fokkal. ;) Remélem tetszett a rész, sokat dolgoztam vele (4 napig írtam), örülnék, ha ide is olyan szépszámú komment érkezne, mint az előzőhöz. Elképzelni nem tudjátok, hogy mennyire örültem a sok véleménynek. Nagyon köszönöm őket, büszke vagyok rátok, és szeretlek Titeket! :')
Ne felejtsetek el itt is kommentet hagyni!!! ;)
Kiss: Rebecca
xx